A tanodánknak egy olyan oldalát szeretnénk megmutatni, amiről eddig kevés szó esett, valószínűleg azért, mert annyira nem választottuk külön, ez pedig a fogyatékosság megjelenése. A hozzánk járó 35-40 tanodásból négynek van valamilyen sajátos nevelési igényre vonatkozó papírja, ami leírja, hogy enyhén értelmi fogyatékosság vagy valamilyen tanulási zavar áll fenn, így nem is olyan kis részét érinti a mindennapi életünknek és talán négy év után mostanra érett meg az idő, hogy leírjuk, mennyivel másabb vagy nem másabb a velük való munka.
Heti rendszerességgel három gyerek jön a tanodába, ők a többségi iskolába járnak és ott is kapnak gyógypedagógia fejlesztést, a negyedik gyerekünk pedig magántanulói státuszban van, ő a hét majdnem minden napján jön hozzánk. Mint mindenki másnak, nekik is van fejlesztési tervük konkrét, rövid és hosszabb távú célokkal, ami lehet akár iskolai tantárgyakhoz kötődő cél: írás-, olvasástanulás, számkörbővítés, de az alapképességekre, mint például a figyelem vagy memória szintén nagy hangsúlyt fektetünk. A célok mellett a működő motivációs eszközöket és módszereket is folyamatosan használjuk. Van, akinél egy kisfiú, Beni hétköznapjait követjük figyelemmel, ezen keresztül tanulunk sok mindenről: a környezetünkről, a betűkről, számokról. Van, akinél önkéntesekkel kapcsolatos feladatok, másnál a folyamatos motiválás zenével, tablettel, mesével, buborékkal válnak be és van, akinél egyelőre nincs biztos receptünk, hogy mi az, ami segíti a jó együttműködést. És persze a felmerülő nehézségek és a hozzá tartozó megoldási javaslatok is rendszeresen napirenden vannak a megbeszéléseken. Hétről hétre készülnek részletes, gyakran tematikus foglalkozástervek és feladatlapok, amik az amúgy is egyénre szabott feladatlapjainknál is egyénre szabottabbak. A tanulások végén nagy szerepe van a társasoknak vagy a számítógép használatnak, kinek mi fekszik jobban. A foglalkozás után pedig következik az adminisztráció, picit módosított tanulási naplóban számolunk be az aznapi fejleményekről. Szóval tulajdonképpen a tanodai élet ugyanúgy zajlik, ha sajátos nevelési igényű tanulókkal tanulunk, csak a hangsúlyok és a fókusz van kicsit máshol.
És ugyanúgy megvannak a harcaink, például a motivációval. Az egyik fiút tavaly nagyon ritkán sikerült elcsábítanunk a tanodába. Szombat volt, nem tudtunk érte menni, messze lakott. Idén viszont elmegyünk érte a suliba és mintha kicserélték volna. Jön, lelkes, akár többször is egy héten. És igen, mi is gondolunk arra, hogy milyen jó lenne a heti több alkalom, mennyivel többet lehetne tanulni, fejlődni, de olyan sok tanodásunk van, hogy a heti két alkalom is ritkán jön össze. Aztán most a legaktuálisabb kérdés a magántanuló kislány. Hogy hogyan tudjuk beilleszteni mindazt a tanodába, amit egy speciális iskolában megkapna? Hogyan tudunk minden fejlődési területre fókuszálni tudatosan, következetesen és ami a legfontosabb eredményesen a tanodai környezetben. Ő idén kerülhetett vissza a szüleihez, aminek az volt a feltétele, hogy egy lakóhelyéhez közeli, integráló iskolába kezdi meg az első tanévét. Ám néhány hét után kiderült, hogy a többségi suliba egyelőre nehezen integrálható és mivel a fejlesztését mi a tanodában meg tudnánk oldani, így magántanuló lett és hozzánk kezdett járni rendszeresen. Persze lesz rendszeres felülvizsgálat félévente az iskolában, de a kislány a családjában maradhatott, mi pedig mindent megteszünk, hogy ez így is maradjon. Szerencsére gyógypedagógusaink, lelkes és segítőkész pedagógusaink, önkénteseink vannak, most azon dolgozunk, hogy kialakítsuk a kereteket, egyéb feltételeket ahhoz, hogy ez jól is tudjon működni. Szuper lenne, ha év vége felé el tudnánk mesélni, hogy sikerült.
