A hét jel tulajdonképpen a Rikiki továbbfejlesztett változata, mi mégis ezt kezdtük el hamarabb játszani. Ennek két oka lehet. Egyrészt a játék szerzőjét, Stefan Dorrát nagyon kedveljük (For sale, Land unter), másrészt jobban bíztunk egy szépen kivitelezett, korongokkal megtámogatott kártyajátékban, mint egy pakli francia kártyában.
Na, de mivel tud többet ez a játék, mint a Rikiki. Itt nem csak az ütéseink számát kell megtippelnünk, de azt is előre kell látnunk, hogy mely színekből lesznek azok az ütések. A francia kártyával szemben itt öt színnel játszunk, és mindegyik színhez tartozik három tippkorong, leszámítva az adut, amihez öt. Ezekkel lehet gazdálkodni, ugyanis a Rikikivel ellentétben itt nem egyszerre tippelünk, hanem körbe megyünk. Tehát látjuk, hogy a többiek mire játszanak, így a saját vállalásunkat is átgondolhatjuk. Érdekes döntési szituáció, amikor például azt gondoljuk, hogy fogunk sárgát ütni, de a többiek kivették már a sárga korongokat. Ilyenkor egy ellenféltől elvehetünk sárga korongot, de ő cserébe kap dzsókert, amit bármelyik ütéséhez felhasználhat. A játék végén minden rossz ütés, minden megmaradt tippkorong mínusz pontot ér. (A játékban választható egy szabotőr szerep is, akinek az a célja, hogy a többiek játékát elrontsa, de ezt mit nem használjuk, úgy érezzük, hogy nem tesz sokat a játékhoz, ráadásul kevéssé múlik magán a szabotőrön a saját sikere.)
Mint minden kártyajátéknak, ennek is az egyik legfontosabb jellemzője, hogy bárhol lehet játszani, ahol le tudunk ülni négyen-öten. Rengeteg döntést kell meghoznunk, látnunk kell, hogy mi egy parti lehetséges kimenetele, de nagyon sokszor fontos az újratervezés is, hiszen az ellenfelek könnyen keresztbe tehetnek nekünk. Ez mind-mind olyan momentum, ami a további játékokban, de az élet más területein is hasznosítható tudás.
A játékot egyébként nagyon megszerették, aminek a fő oka az ismerős játékstruktúra (színre szín, ütés stb.) lehet. Éppen ezért, bár mi nem így indítottunk, de jó alap lehet a társasjátékokkal való ismerkedéshez is.
