Blogbejegyzés a blogról. Ez kicsit úgy hangzik, mintha nem tudnánk miről írni. És ebben van is pici igazság. Az van, hogy hétről hétre kitalálni egy témát, összeszedni hozzá az anyagot, képeket válogatni, megírni a szöveget, megszerkeszteni az egészet, feltenni az oldalra, az bizony munka. Vannak olyan helyzetek, amikor csak úgy kifolyik az emberből egy bejegyzés, de az esetek jó részében ezért bizony meg kell küzdeni.
Akkor meg minek? Jogos kérdés. Reméljük találunk erre választ. Reméljük az olvasók, de persze magunk miatt is.
Kezdjük azzal, hogy nyáron, az egyik szervezetfejlesztési alkalmon, amikor a kommunikáció volt a téma, tettünk egy vállalást. 50+ blogbejegyzésről az évben. Azért mondtuk ezt ki, mert igazából mindig ez volt a mondás. Hogy heti egy tanodás blog íródik. Aztán, amikor az utóbbi egy-két tanév termését megszámoltuk, azt találtuk, hogy az az 50+ igazából 30+.
De miért szabunk penzumot magunknak? Miért nem jó, ha csak néha írunk valamit? Mondjuk, amikor eszünkbe jut.
Ez a 495. bejegyzésünk 2013 szeptembere óta, szóval volt, amikor tényleg semmi gondot nem okozott a rendszeres blogolás. Tulajdonképpen elmondható, hogy a blogokon keresztül definiáltuk magunkat. Magunk és a külvilág számára. A formaválasztás nem véletlen, az Igazgyöngy vezetője, L. Ritók Nóra 2009 óta 813 bejegyzést írt. Mondhatjuk tehát, hogy ez az egész a szervezeti kultúra része. Mi ebbe csöppentünk bele, ezt folytatjuk, ezt egészítjük ki, ezt használjuk mi is.
Eleinte minden új volt. Minden találkozás, minden ötlet, minden kudarc. Ezekről mind írtunk, mert kitaláltuk, hogy írni fogunk mindenről. A megmutatás és a feldolgozás egyszerre volt célunk. Az évek során számos kérdést kaptunk arra vonatkozóan, hogy az Igazgyöngy Alapítvány és annak részeként a Toldi Tanoda miért tud ennyi támogatást bevonzani. Persze leegyszerűsítő válasz az, hogy azért, mert blogol, de a hozzáállást jól mutatja. A folyamatos szakmai reflexió a munkánkra láthatóvá tesz minket. Aki látható, az eszébe jut a támogatóknak, aki nem, az nem. Akinek látom a munkáját, arról el tudom dönteni, hogy jó helyen van-e nála a támogatásom, akinek nem, arról nem. Az alap ennyire egyszerű.
Itt most csak a tanoda szakmai blogjáról lesz szó, az alapítvány blogja, mint műfaji minta, szervezeti meghatározottság jelent meg. A láthatóvá válás alapértelmezettsége mellett azért is szerettük volna megmutatni magunkat, hogy szakmai diskurzust generáljunk. Mi így csináljuk, szerintetek ez jó? Mi így csináljuk, próbáljátok ki, ti is! Mi így csináljuk, megmutatnátok, hogy csináljátok ti? Hétről-hétre vagy hát bármilyen rendszerességgel blogot írni az meló. Van elég adminisztráció enélkül is. Foglalkozásokra is kell készülni, a gyerekek is állandóan ott vannak, közben a csapatot is építeni kell. Meg hát írni sem szeret mindenki.
A láthatóság pozitívumain túl, a szakmai diskurzusra tett hatás és visszakapott történetek meg ötletek mellett számunkra a saját szakmai fejlődésünk miatt is fontos a blog. Mindhárom szempont bőven elég egyébként arra, hogy kényszerítsük magunkat, hogy munkaköri feladatként tekintsünk a blogírásra. A legerősebb viszont az önreflexió haszna. Az a nyomás, hogy ezt meg kell csinálni, hogy jól kell megcsinálni, hogy mások számára is érdekesen kell megcsinálni, az folyamatosan serkenti a tanodai munkánk végiggondolását. Néha látjuk 2-3 hétre előre a bejegyzéseink témáit, de tulajdonképpen folyamatos tervezésben vagyunk. Hm, kéne egy blogtéma. És ilyenkor a csapat a saját munkáján kezd kattogni. Mi megy jól? Mi megy rosszul? Mit lenne jó megmutatni? Miről nem volt még szó? Miről volt régen szó? Mi változott meg? És ez a folyamatos kattogás szépen a felszínen tartja a munkánk folyamatos monitorozását. Mindig kénytelenek vagyunk kívülről, felülről ránézni a történésekre, ami elég fontosnak tűnik.
Nem mondom, hogy minden bejegyzés egy csoda. Vannak üres, félrecsúszott sorok, mondatok, bekezdések, sőt, komplett bejegyzések is biztosan. Nincs mindig flow, rácsodálkozás. De sokszor. Megírunk, összerakunk valamit és nézzük, hogy wow, ezt dolgozzuk, de jó. Ezt az eszközt ennyi mindenre használjuk? De jó! Komolyan ennyit fejlődött, tavaly tényleg ilyen volt? De jó! Hát igen, ezt tényleg elrontottuk. De jó, hogy már látjuk és értjük.
Szóval megéri. Megéri, mert látjuk a munkánk. Megéri, mert látják a munkánk és mesélnek ők is az övékről. Megéri, mert látják a munkánk és támogatnak. Pozitívan hat a munkánkra szakmailag és segít a fenntarthatóságban. És ezek elég fontos dolognak tűnnek ahhoz, hogy néha szenvedjünk pár napot, mire megszülünk egy-egy bejegyzést. Például egy blogot a blogról.
