Ma a drámafoglalkozásokon bepótoltuk a tegnapra tervezett játékokat, és eljutottunk odáig, hogy Árnika rávezeti a Tizenkét Nagyontestvért arra, hogy ha segítenek egymásnak, és együttműködnek, sokkal könnyebb lesz az életük. Reggel egy énekléssel indítottunk: felidéztük Csulánó dalát, a Loptam lovat, lopok is-t, a tavaszi szünetben tanult Elszökött a siska disznó-t, és átismételtük a Szegény legény vagyok én-t. Citerával, ritmushangszerekkel kísértük a dalokat. Mikor mindenki megérkezett, felvettük a mese fonalát: Árnika és Szegény Dzsoni szökéséhez kapcsolódóan játszottunk egy kapus játékot, majd a Tizenkét Nagyontestvér együttmozgására alapozva egy karmesterest. Adaptáltuk a meséhez a “sziget” nevű játékot: csukott szemmel kerestük a térben a “testvérünket”. Petra a tizenkét testvér egyikeként elmesélte, milyen nehéz az élete, hiszen minden fájdalmat, amit a testvérei éreznek, érez ő is mindig. Árnikával (Bogi) beszélgetve, rájött, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha segítenének egymásnak. Az együttműködést mi is kipróbáltuk: letettünk egy botot a földre úgy, hogy mindenki egy ujjával tartotta. A látszat ellenére nem volt ez könnyű feladat… Az egyik tervezett játékunkat már nem tudtuk megvalósítani, viszont a gyerekek kérésére még kiszaladtunk a fűre, és játszottunk egy jégfogót, és egy tolvajlépést.
A drámázás után a gyerekek megismerkedtek Annával és a kamerával: tanulgatták a kamerát kezelni, felvették egymást, játék, zenélés, éneklés, bábozás közben. Ezeket az első kis filmeket holnap majd levetítjük nekik az állomásos játék előtt, s a harmadik táborunkban majd komolyabban elkezdünk foglalkozni a filmmel.
A tavaszi szünetben sikeres volt a Kalaha-bajnokság ezért úgy gondoltuk, hogy hagyományt teremtünk. Most a gyerekek egy másik kedvenc játékát, a Bohnanzát választottuk, és délelőtt három körben le is pörgött a verseny. Összességében hat srác feszült egymásnak, szinte szó szerint tapintható volt a feszültség, elképesztően koncentráltak és nagyon akartak. Jó volt nézni meg persze nagyon fárasztó, hiszen nekünk kellett bíráskodnunk. A győztes és a második között minimális volt a különbség, amit nem volt egyszerű kezelni, de azért elfogadták – csak hát mindenki nagyon akart nyerni. A nyeremény maga a játék volt, ahogy tavasszal a Kalahánál is, amivel nem titkolt célunk, hogy ezek a játékok bekerülhessenek a mindennapjaikba, és játsszák őket nélkülünk is. Délután, a pályáról hazafelé menet beszélgetve kiderült, hogy már le is játszották az első partit. Reméljük nem unják meg túl hamar, amihez persze az is jól jön, ha nem csak egy-két játék jár kézről kézre.
A másfél órás verseny után még egy hosszú Citadella parti is befért, amit hihetetlen türelemmel és nagy koncentrációval játszottak végig. A kisebbeknél pedig úgy tűnik, hogy a Tea time talált be nagyon, néhányan jóformán egész délelőtt játszották. A pályára is kikerült ma a 7 signum, mert úgy tűnt, hogy sok a holtidő, különösen a nagyobb srácoknak, ami rendszerint azzal jár, hogy szétesik a csoport és nehéz őket újra összeszedni. Szóval jó volt kicsit leülni két rohangálás között és társasozni.
Az utolsó délutánra a szokásos csapat kicsit megfogyatkozott, ugyanakkor olyan gyerekek is jöttek ma, akik ritkán vannak velünk. Most is játszottunk néhány méta és csoffadt patkány kört, sőt most egy önkéntes-gyerek párviadalra is sor került (amit egy kis túlerőnek köszönhetően nyertünk meg), aztán pedig a lányok álltak ki a fiúk ellen. Igazából a holnapi napra terveztük, de végülis mára készítettünk buborékfújóhoz folyadékot, amihez a gyerekek készítettek fújókat. A nagy szél ellenére is élveztük az óriás buborékok fújását – és továbbra is keressük a tökéletes buborékreceptet.
Anna, Bogi, Eszter, Fruzsi, Gábor, Julcsi, Máté, Milán, Petra, Sári, Tami,
